Világ életemben képtelen voltam megülni a fenekemen.
9 évesen a kertünkből bámultam az Oszolyt. Majd az öcsémmel meg egy ugrókötéllel felmentünk, a derekunkra kötöttük a kötelet így “biztosítottuk” egymást. Remek volt. Túléltük.

Aztán 16 évesen elvégeztem egy sziklamászó tanfolyamot Singer Janónál, és imádtam. Utána számos egyéb tanfolyam, téli mászás, jégmászás, több kötélhosszas utak stb.

Én akkor vagyok a legboldogabb, ha mászhatok.

Az egyetem alatt sokat dolgoztam gyerek rendezvényeken mászófalnál, és szerintem a fél baráti körömet én vittem el mászni először :)

Mielőtt főállásban anyukáskodni és fotózni kezdtem volna jógát és neurológiát tanítottam, még azelőtt pedig a fél életemet azzal töltöttem, hogy szikláról-sziklára bejártam Európát és mindenhova legalább is megpróbáltam felmászni.

Nem mászom a legnehezebb utakat, nem én vagyok a legvakmerőbb, sőt! Viszont minden egyes lépésemet kivétel nélkül élvezem.

Egy kedves barátom mondta, hogy Panni, ha sisak van a fejeden, te mindig mosolyogsz. Nem véletlenül.

A mászás a középpontomban tart, élesíti a fókuszomat, szuper emberekkel ismertet meg, közben szárnyal a lelkem és a határaimmal is közeli barátságba kerülök.