Kell egy jó csapat :)
Én annyira boldog vagyok, hogy végre valami, amit nem egyedül kell csinálnom, hanem tényleg egy csapat részeként.
Ismerjétek meg a srácokat, mindannyian csodás emberek :)
Szakács Bálint
Amióta az eszemet tudom, mindenre fel akartam mászni.
Már 10,5 hónaposan a kerítések beton alapján “sétáltam” anyukám elmesélése alapján. Aztán pár éves koromtól jött a fáramászás, amit a mai napig imádok.
Atlétika és többféle labdajáték után a mászó sporttal 18 éves koromban kezdtem ismerkedni, és azonnali szerelem volt.
Tanfolyamra mentem, edzőhöz jártam, jó pár évig ez volt a legfőbb dolog az életemben.
A mászás nekem nem csak egy sport, hanem maga az önismeret is. Önfeledt játék és kikapcsolódás, miközben odafigyelés és koncentráció. Egyszerre feltöltődés és erőfeszítés.
Imádom benne a fejlődést, az érzést, hogy néha megcsinálom a “lehetetlent” is.
Csukás Istvántól származik egy kedvenc mondatom: “Játszani is csak komolyan lehet.”
Nekem ez azt jelenti, hogy fontos a szabadság, de kellenek határok is. Kontrollált flow, tudatos ösztönösség - ez kicsit ilyen életfilozófia nálam.
Manapság apaként persze sok körülmény megváltozott, de az alap hozzáállásom nem. Mindig is megvolt bennem a vágy, hogy megmutassam másoknak is ezt a csodavilágot.
Tanárként, trénerként és most már pár éve mentálhigiénés szakemberként úgy érzem, egyre több eszközöm is van erre, a késztetés pedig csak nő és nő.
Nagy Marci
Gyerekként kerültem a mászó sportba, ki sem sejthette, mi lesz belőle. Amikor még csak teremben másztam, valaki elhívott sziklára. Aztán más a Magas-Tátrába, hogy másszunk meg egy izgalmas gerincet.
Addig-addig kaptam a hívásokat, míg egyszer csögrött a telefonom: Szia, jössz velem Pakisztánba mászni? Így indultak az igazán nagy kalandok. Azóta bebarangoltam az 'Isztánok jó részét, másztam Georgiaban, Kaliforniában, Nepálban...
A mászó sport egy remek ürügy az utazásra, csavargásra, világlátásra. Újraírja az értékrendet, lényegtelenné tesz problémákat, megnyit új gondolatokat. Folyamatosan utaztam, amíg minden alkalommal sajnáltam a végét, nem akartam hazamenni. Így nem is lehet maradni. Mire itthon vagyok, már megvan a következő terv. Aztán egyszer úgy szálltam fel a repülőre: HAZAMEGYEK. Azóta találtam egy élvezetes egyensúlyt az itthonlét és utazgatás között. Ki gondolta volna, hogy ez is lehetséges..?
Bene Marci
Nekem az egész családom sportoló volt (apa öttusa, anyukám vívó, bátyám teniszező/síelő) és így nekem sem maradt sok lehetőségem, nem kapcsolatba kerülni az ilyennemű kihívásokkal.
Sokáig nálam is a sí és a tenisz párhuzamban ment, de aztán 16 évesen el kellett hagynom az egyiket, mert a testem kezdte megadni magát. Így maradt a sí, ami az olimpiai szereplés után visszanézve jó döntés volt.
Viszont ami fontosabb, hogy olyan helyeket láthattam és szituációkat élhettem át a sporton keresztül, hogy a hegyek lettek az otthonom.
Nagy törés is volt, amikor vége lett a karriernek. Nem volt már szponzor, akinek a kasszáján kiutazzak, illetve a síturizmusból is nagyon kiábrándultam természet romboló hatásai miatt. Sokáig nem is találtam a visszautat. Majd Pannival utazgatásaink alatt egyre többet "mászogattunk" és kirándultunk és minden egyes alkalommal egy kis részét kaptam vissza ennek az elvesztett második otthonomnak. Idén végeztem el az első spotmászói tanfolyamomat és mára már elképzelni nem tudom az életem a sziklamászás nélkül.