Kicsik és nagyok - ugyanaz az út, csak másképp?
Érdekes dolgot figyeltem most meg, hogy párhuzamosan zajlik a kicsik és a nagyok tábora. Az első alkalommal leginkább az ismerkedésé volt a hangsúly, egymással, a sziklával, és mi velük. Kaptak nehézséget persze, de nagyrészt vaktában lövöldöztünk, előzetes tapasztalatok alapján döntöttünk az utak és a kihívások mellett.
A tegnapi és mai második alkalmakra azonban már tudatosan, rájuk szabottan tudtunk készülni kihívásokkal, és nagyon izgalmas volt nézni, hogy mindkét csapatban jó páran táncoltak egyet a fizikai/mentális határ közötti különbséggel. Mind a két oldalról, volt, akinek a mentális határai jóval a fizikain túlmutattak, és volt, akiben még bőven lett volna erő/lehetőség, de korábban visszafordult.
Olyan érzékeny téma ez a gyerekeknél, hogy úgy támogassuk, hogy közben ne legyen egy külső nyomás, ne legyen edzés jellege, mert kifejezetten nem az, hanem maradjon meg az öröm, a kíváncsiság, a kísérletezés a falon, viszont hozzuk olyan helyzetekbe, és kapja meg a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a saját következő lépését megtehesse a falon = a saját útján.
A kicsiknél ez még érdekesebb kérdés egyébként, mert míg egy tizenpár éves már tud reflektálni és verbalizálni is tudja mi történik vele/benne, egy 5-6 évesnél ez még nincs.
Elég áldott dolog ebben kísérni őket. Mindkét nap után elég sokat jegyzeteltem a gyerekekről, hogy jól tudjak a következő alkalom előtti időben gondolkodni arról, hogyan tudjuk a legjobban helyzetbe hozni, támogatni őket, és megfelelő kihívásokat adni.
Annyira köszi nektek, szülőknek a bizalmat. Meg, hogy ennyire irtó jófej csoda gyerekeitek vannak. Hála értetek, értük.